 |
| fotó: Szabadság/Rohonyi D. Iván/archív |
Hétfőn reggel bejött a tanáriba a szakszervezeti elnök, a titkárnő (!!!) és kijelentette, hogy szerdán lesz sztrájk. Elsőként írtam alá a sztrájkot. Örömmel vettem tudomásul, hogy végre lesz valami megmozdulás. Később megtudtam, hogy szerdán tüntetés lesz Kolozsváron, amire örömmel jelentkeztem. Felajánlották, hogy menjek Bukarestbe tüntetni, amit persze elutasítottam, hiszen szerdán kupameccs van (délután fél hattól a Gépész utcai stadionban, Kolozsvári CFR – Marosvásárhelyi MFC) amit nem szeretnék kihagyni.
Ma reggel jött a hideg-zuhany: nincs sztrájk. A szamosújvári szakszervezet úgy döntött, hogy japán sztrájkba lép (karunkon fehér karszalaggal megyünk órára). Köszönöm én nem kérek a japán sztrájkból. Én igazi sztrájkot és tüntetést akarok. De mit számít mit akarok én? Mit számít mit akarunk mi, tanárok? A gyávaság és az árulás győzött. Ekkor felmerült bennem a kérdés, hogy akkor mi értelme volt az aláírásgyűjtésnek? Mi értelme volt bolondítani a népet, hogy fellázadunk a zsarnokság ellen?
Meddig tűrjük azt, hogy levágták a fizetéseinket? Azt rebesgetik, hogy januártól tovább nyirbálják a fizetéseinket. Akkor lesz majd érdekes, amikor nem lesz fizetésünk.
Vajon akkor sem fogunk sztrájkolni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése