A karácsony és a
húsvét a régi szamosújváriak számára is fontos ünnepek voltak és kellő képpen
megünnepelték. Dalauzit sütöttek, ángádzsábur levest főztek, megadták a módját
az ünneplésnek.
A szamosújvári
örmények szülővárosuk iránti szeretete rendkívülién erős volt. Bármerre is jártak, húsvétkor és karácsonykor hazatértek Szamosújvárra, együtt ünnepelni a
családdal.[1]
Kántálni
karácsonykor Szamosújvárt is szoktak. Szongott Kristóf szerint egyik legrégebbi
feljegyzés, amely a kántálásra utal az a Számosújvárt létezett
„Szent-Háromság-társulat“ szabályzata, amely a következőket írja: „Karácsonykor, midőn kántálni és húsvét
hétfőjén, midőn házról-házra ,Miatyánk‘-ot mennek mondani az ifjak, elöl,
menjen a pálcával (elnöki pálcáz) a mársálek, utána a prefektek, azután az
ifjak. Ezen alkalmakkor viseljék az ifjak magukat illedelmesen, lármát ne
csináljanak és italt sehol se igyanak.“[2]
A XVIII. század
első felében a gyerekeknek sem volt szabad kántálni. Ugyanis Verzár Lukács
plébános, a város főbírójához intézett örmény nyelvű iratában felkérte a
tanácsot, hogy tiltsa be a gyerekek kántálását.
A XIX. század
közepéig a kántálás fontos része volt a kántorok kántálása. Az említett század
ötvenes éveiben halt ki ez a szokás és kántálni már csak a fiúk járhattak.
A XIX. század
végén a kántálást és az újévi köszöntőt újra betiltottak a városban és csak pár évtizeddel később tért vissza ez a két szokás.
A gyerekek
karácsony napján reggel és ünnep előestéjén házról-házra járnak, és magyar
énekeket énekelnek.
Kezdetben az
énekek szövege örmény volt. Szongott Kristóf monográfiája pár sort megörökített
az utókor számára, ezekből a kántákból:
„Hiszusz g’ulá,
Pálul cshiká;
Phiésé gédrádz,
Ná páluládz,
Duveczhekh
ézbánész,
Or erthám
pánész.”
A szöveg magyar
változata a következő:
„Sir a Jézus, mert nincs pólyája;
vág (a Szűz-Anya) ruhájából és abba pólyálja . . .
Adjátok (a kántálásért járó) pénzemet, hogy dolgomra
menjek.”[3]
Riti József Attila
