Szamosújváron történt az idők folyamán, januárban

           

1291. január 6-án említik először a dokumentumok a vár melletti Gherlahida települést.

A XVIII. század második felében mindig január elején választotta meg a lakosság a tisztségviselőket.

1753. január 9-én a város a kincstártól 8000 konvenciós forintért (rajnai forint) megvásárolta a Kandiát.  

1787. január 1-én börtönné alakították a Martinuzzi várat.

1797. január 7-én a városi közgyűlés arról döntött, hogy a településen csak 6 apáca lakhat.

1838. január 23-án este 8-kor 15 perces földrengést jegyeztek a városban. Komolyabb károk nem keletkeztek.

1849. január 10-én Szamosújvárra hozták Doboka vármegye rabjait és levéltárát.

1862. január 14-én a városi közgyűlés döntött az örmény-katolikus gimnázium létrehozásáról

1880. január 28-án -27 fokot jegyeztek a városban.

1887. január 1-én Szongott Kristóf kiadta az „Armenia“ havilap első számát, amely az első, Szamosújváron kiadott lap volt.

1892 januárjában az időjárás változó volt. 20-ig enyhe volt az idő, utána pedig hirtelen -15 fokra csökkent a hőmérséklet.

1894. január 14-én a közgyűlés diszpolgárrá választotta leányárvaház alapítóját, Kovrig Tivadart.

1929. január 19.-én meghalt Berán János zenetanár, aki az örmény-katolikus székesegyház orgonistája is volt, ő írta a Petru Maior román gimnázium indulóját, majd kiemelkedő alakja lett a román iskola életének.

2016. január 28-án a szamosújvári városi tanács megszavazta az új oktatási intézmény beillesztését a helyi oktatási hálózatba.

©️Riti József Attila

Szamosújvár alapítása

Nem szakadtam el teljesen városunk történetétől. A mai bejegyzés a városalapításról és annak körülményeiről szól.

            1672-ben I. Apafi Mihály fejedelem befogadta a Moldvából kiűzött örményeket, melyek Erdély különböző településeire telepedtek le.

            A XVII. század végén a szétszórtan élő erdélyi örmények I. Lipót császártól haszonbérbe kérték a szamosújvári (ez volt az első opció) vagy a görgényszentimrei uradalmat. I. Lipót pozitívan válaszólt a kérésre és 1696-ban kiadta azt a rendeletet, amely a szamosújvári uradalmat az örményeknek adta. A teljes vételárat 1758-ban fizette ki a város Mária Terézia császárnőnek.[1]

            A város tervrajzát egy örmény mérnök, Álexa készítette, akit Oxendius Verzeleszkul püspök hozott Rómából. Alapját 1700-ban rakták le és elnevezték Örményvárosnak (örményül: Հայաքաղաք – Hájákághák).

A várost alapító örmények Besztercéről, Gyergyószentmiklósról, Szemvízről, Felfaluból, Görgényből, Peteléből, Bátosból és Vicéből jöttek ide. A legtöbben Besztercéről érkeztek.[2]

            Miután megtervezték a város úthálózatát (egyszere épült mindegyik utca, csak egyesek rövidebbek voltak) a megmaradt területet felparcellázták és minden család kapott egy-egy telket (20 m) vagy fél telket (10 m), amiért fizetniük kellett. Volt család, amely helyben kifizette (és ezek nem kellett többet fizessenek), de voltak, akik csak később rendezték tartozásukat (ők évente fizettek. Volt család, amely alig 1848-ban fizették ki az utolsó részletét). A házhely mellett minden család kapott a városon kívül egy kukoricaföldet és a keleti dombon (a mostani Epreskert) egy-egy szőlőst. A szőlőst kivágták és legelőnek használták a domboldalt, mivel nem volt elegendő legelője a közösségnek.

Az alapítás után a várost fallal bekerítették, ahogy Szongott Kristóf is megírta monográfiájában: „A város be volt kerítve; három kapun át lehetett a városba jutni. „Adtam a strázsáknak (öröknek) -  mondja az 1719-röl vezetett jegyzőkönyv — kik a kapóknál vannak" (dévi észtrázsnerun, or portánun módin...). Ismét tovább: „Fogadott a város a három kapuhoz három strázsát, egynek-egynek adjunk 60 magyar frtot, hogy éjjel­nappal strázsák legyenek, (strázsáljanak, őrködjenek, vigyázzanak) a kapuknál.“[3]

---

[1] SZONGOTT KRISTÓF: Szamosújvár Szabad Királyi Város monográfiája 1700-1900, III. kötet, Auróra nyomda, Szamosújvár, 1902, 22 o.

[2] UO, 20. o

[3] UO, I. kötet, 104-105. o.

Farsang a régi Armenopolisban

Ahogy megszokhattátok/megszokták időnként a blogon közzéteszek Szamosújvárral kapcsolatos történeteket. A jelen történet a farsangról szól.

A szamosújvári örmények nem csak dolgoztak, hanem szórakoztak is. Minden alkalmat megragadtak arra, hogy szórakozhassanak.

A városi tanács rendeletben szabályozta, hogy melyik az az időszak, amikor be volt tiltva a tánc és a mulatozás: „Egész nagyböjt és egész advent alatt. Húsvét, pünkösd és karácsony első napján, nagyboldogasszony napján.”[1]

Farsangi mulatságot már a városalapítás utáni időkben is szerveztek. Szongott Kristóf, Szamosújvár szabad királyi város monográfiája című munkájának, IV. kötetében két részre osztotta a farsangi mulatságokat, mérföldkőnek az 1848-asévet emelte ki.

Az 1848 előtti években, a farsangi időszakban hetente (két helyszínen is) szervesztek bálokat, melyekre egyszerűen öltöztek, a fényűzés és a pompa minden jelét kerülték. A bálok ingyenesek voltak, a résztvevők számára. A zenészeket és a tanács által kiállított biztost (melynek szerepe a rend biztosítása volt) a bál szervezői fizették. A bálon elfogyasztott vacsora sem került pénzbe, mert „vitt mindenki hazonnan kosarakkal: kalácsot, sültet, tésztát, csemegét, gyümölcsöt, bort. . . A rokonok, ismerősek, szomszédok összecsapták vacsorájukat. Sokkal különb, jobb és ízletesebb vacsorát fogyasztottak akkor, mint milyent kapunk ma drága pénzért.”[2]

Az 1848 utáni farsangok megváltoztak az örmény városban. Szongott Kristóf monográfiájában kiemelte, hogy korában kevesebb bált szerveztek, de ezek költségesebbek lettek, ugyanis belépőt kellett fizetni, ahogy a bálban elfogyasztott vacsorát is pénzbe került. Mind ezek mellett a báli ruha sem volt olcsó mulatság („Most vagy olyan költséges ruhát ölt magára a leány, hogy a „tata“ zsebe azt megérzi, vagy -  nem megy el a bálba.”[3]), minden alkalomra másikat kellett készíteni. Természetesen mindez a többi városi bálra is érvényes volt.

A farsang csúcspontja húshagyó kedd volt. A város egykori történésze, Szongott Kristóf a következőképpen írta le a húshagyó keddi mulatságot: „Ebéd után majdnem minden gazda befogatta szekerét, teletömte azt nevetséges, álarczos alakokkal és kihajtatott; 30-40 ilyen mulatságos szekér robogott egymás után órákon át. Az útczákon, de főleg a piaczon hullámzott a nép és gyönyörködött a gyalogjáró „maszk“-ok bohóságaiban is. A gyermekeket a tánczoló „turkás“ mulattatta, ki csőrével szedte a sűrű krajezárokat. De már elvégezte a „turkás“ ugrándozó lánczát, megy a másik ház elejébe, utána czigány zene, a zenét kiséri a feldíszített, kifestett ökör, leghátul a szekér az üres hordóval (ebbe töltötték a fölösleges bort, mit ez az álarczos menet elfogyasztani nem tudott). A „turkás“ közelébe tóduló gyermeksereget rendesen a „goczoj" (a menet egyik kiegészítő álarczos alakja) szokta szétverni a felfújt és zsinegre erősített száraz marhahólyaggal. Ha a menet mészáros házához ért, itt kinyitották a kapót, bebocsátották azt és — megvendégelték. Estefelé mindenki haza ment. Nagy vacsorával zárták be a farsangot („A nagy vacsora kinyúlt akárhány helyütt éjfélig is. Ekkor megkonditották a nagyharangot; a vendégek elvégezték imájukat, azután nyugalomra tértek.”[4]). Másnap templomba mentek „hamut venni.“ Aztán minden ember dolga után látott. Egyik kiment a pusztára, másik vásárra, a harmadik vásárolgatta a „báránybőrt“ Nem volt több hús és mulatság húsvétig.”[5]

A turkázás nem örmény népszokás, valószínűsíthető, hogy valamikor moldvai tartózkodásuk alatt ragadt rájuk a, ugyanis ez ma is elterjedt karácsonyi szokás a románok körében. dr. Moldován György, egykori professzor szerint a „Turca. A törökök elleni gyűlölet szülhette ezt a tánczot a régi időkben. Karácsony napján valaki a fejére szarvas alakú álarczot tesz, hosszú vászonzsák-félóbe búvik, hogy a lábai se látszódjanak ki, hasonlóképpen egy másik álarozos, görnyedt alak, az útczákat végig járják, tánczolnak és kurjongatnak.”[6]

A fentebb említett szekeres hagyomány a XIX. század végén elveszett, ugyanis a városnak lett vasútvonala (A városon áthaladó Dés-Apahída vasútvonalat 1881. szeptember 15-én helyezték üzembe hivatalosan. A hivatalos átadás 1881. október 16-án esett meg Ordodi Pál és báró Kemény Gábor miniszterek jelenlétében.), így a kereskedők alig tartottak otthon szekeret.

Végezetül pedig csak annyit írnák, hogy a szamosújváriak mindig tudtak mulatni és dolgozni is.

Az iparosítás következtében a város társadalmi, vallási és nemzetiségi összetétele megváltozott, mely a régi Szamosújvár eltűnéséhez vezetett. Szerencsére a szamosújvári magyarságot nem kell még temetni, mert vannak intézmények (TÉKA és az iskola) melyek ápolják hagyományainkat és tovább éltetik a város valamikori szellemiségét.

©️ Riti József Attila

---

[1] SZONGOTT KRISTÓF: Szamosújvár Szabad Királyi Város monográfiája 1700-1900, IV. kötet, Auróra nyomda, Szamosújvár, 1902, 135. o. 

[2] UO, 142. o. 

[3] UO, 131. o. 

[4] UO, 134. o. 

[5] UO, 131. o. 

[6] dr. MOLDOVÁN GYÖRGY: „A moldovánok néprajza,“ „Erdélyi Muzeum“ Kolozsvár, XVIII. kötet 1901. febr. 15. 88 o.

A cikk egy változata megjelent a következő weblapon: http://tortenelmimagazin.com/farsang-az-ormeny-varosban/