Ahogy
megszokhattátok/megszokták időnként a blogon közzéteszek Szamosújvárral
kapcsolatos történeteket. A jelen történet a farsangról szól.
A szamosújvári örmények nem csak dolgoztak, hanem szórakoztak
is. Minden alkalmat megragadtak arra, hogy szórakozhassanak.
A városi tanács rendeletben szabályozta, hogy melyik
az az időszak, amikor be volt tiltva a tánc és a mulatozás: „Egész nagyböjt és egész advent alatt.
Húsvét, pünkösd és karácsony első napján, nagyboldogasszony napján.”[1]
Farsangi mulatságot már a városalapítás utáni időkben is
szerveztek. Szongott Kristóf, Szamosújvár szabad királyi város monográfiája
című munkájának, IV. kötetében két részre osztotta a farsangi mulatságokat, mérföldkőnek
az 1848-asévet emelte ki.
Az 1848 előtti években, a farsangi időszakban hetente
(két helyszínen is) szervesztek bálokat, melyekre egyszerűen öltöztek, a fényűzés
és a pompa minden jelét kerülték. A bálok ingyenesek voltak, a résztvevők
számára. A zenészeket és a tanács által kiállított biztost (melynek szerepe a
rend biztosítása volt) a bál szervezői fizették. A bálon elfogyasztott vacsora
sem került pénzbe, mert „vitt mindenki hazonnan
kosarakkal: kalácsot, sültet, tésztát, csemegét, gyümölcsöt, bort. . . A
rokonok, ismerősek, szomszédok összecsapták vacsorájukat. Sokkal különb, jobb
és ízletesebb vacsorát fogyasztottak akkor, mint milyent kapunk ma drága
pénzért.”[2]
Az 1848 utáni farsangok megváltoztak az örmény
városban. Szongott Kristóf monográfiájában kiemelte, hogy korában kevesebb bált
szerveztek, de ezek költségesebbek lettek, ugyanis belépőt kellett fizetni,
ahogy a bálban elfogyasztott vacsorát is pénzbe került. Mind ezek mellett a
báli ruha sem volt olcsó mulatság („Most
vagy olyan költséges ruhát ölt magára a leány, hogy a „tata“ zsebe azt megérzi,
vagy - nem megy el a bálba.”[3]), minden alkalomra
másikat kellett készíteni. Természetesen mindez a többi városi bálra is
érvényes volt.
A farsang csúcspontja húshagyó kedd volt. A város
egykori történésze, Szongott Kristóf a következőképpen írta le a húshagyó keddi
mulatságot: „Ebéd után majdnem minden
gazda befogatta szekerét, teletömte azt nevetséges, álarczos alakokkal és kihajtatott;
30-40 ilyen mulatságos szekér robogott egymás után órákon át. Az útczákon, de
főleg a piaczon hullámzott a nép és gyönyörködött a gyalogjáró „maszk“-ok
bohóságaiban is. A gyermekeket a tánczoló „turkás“ mulattatta, ki csőrével
szedte a sűrű krajezárokat. De már elvégezte a „turkás“ ugrándozó lánczát, megy
a másik ház elejébe, utána czigány zene, a zenét kiséri a feldíszített,
kifestett ökör, leghátul a szekér az üres hordóval (ebbe töltötték a fölösleges
bort, mit ez az álarczos menet elfogyasztani nem tudott). A „turkás“ közelébe
tóduló gyermeksereget rendesen a „goczoj" (a menet egyik kiegészítő
álarczos alakja) szokta szétverni a felfújt és zsinegre erősített száraz
marhahólyaggal. Ha a menet mészáros házához ért, itt kinyitották a kapót,
bebocsátották azt és — megvendégelték. Estefelé mindenki haza ment. Nagy
vacsorával zárták be a farsangot („A nagy vacsora kinyúlt akárhány helyütt
éjfélig is. Ekkor megkonditották a nagyharangot; a vendégek elvégezték
imájukat, azután nyugalomra tértek.”[4]). Másnap templomba
mentek „hamut venni.“ Aztán minden ember dolga után látott. Egyik kiment a pusztára,
másik vásárra, a harmadik vásárolgatta a „báránybőrt“ Nem volt több hús és mulatság
húsvétig.”[5]
A
turkázás nem örmény népszokás, valószínűsíthető, hogy valamikor moldvai tartózkodásuk
alatt ragadt rájuk a, ugyanis ez ma is elterjedt karácsonyi szokás a románok
körében. dr. Moldován György, egykori professzor szerint a „Turca. A törökök elleni gyűlölet szülhette ezt a tánczot a régi
időkben. Karácsony napján valaki a fejére szarvas alakú álarczot tesz, hosszú
vászonzsák-félóbe búvik, hogy a lábai se látszódjanak ki, hasonlóképpen egy másik
álarozos, görnyedt alak, az útczákat végig járják, tánczolnak és kurjongatnak.”[6]
A fentebb említett szekeres hagyomány a XIX. század
végén elveszett, ugyanis a városnak lett vasútvonala (A
városon áthaladó Dés-Apahída vasútvonalat 1881. szeptember 15-én helyezték
üzembe hivatalosan. A hivatalos átadás 1881. október 16-án esett meg Ordodi Pál
és báró Kemény Gábor miniszterek jelenlétében.), így a kereskedők alig
tartottak otthon szekeret.
Végezetül pedig csak annyit írnák, hogy a
szamosújváriak mindig tudtak mulatni és dolgozni is.
Az iparosítás következtében a város társadalmi,
vallási és nemzetiségi összetétele megváltozott, mely a régi Szamosújvár eltűnéséhez
vezetett. Szerencsére a szamosújvári magyarságot nem kell még temetni, mert vannak
intézmények (TÉKA és az iskola) melyek ápolják hagyományainkat és tovább éltetik
a város valamikori szellemiségét.
©️ Riti József Attila
[1] SZONGOTT KRISTÓF: Szamosújvár Szabad Királyi Város
monográfiája 1700-1900, IV. kötet, Auróra nyomda, Szamosújvár,
1902, 135. o.
[6] dr.
MOLDOVÁN GYÖRGY: „A moldovánok néprajza,“ „Erdélyi Muzeum“ Kolozsvár, XVIII.
kötet 1901. febr. 15. 88 o.
A cikk egy változata megjelent a következő weblapon: http://tortenelmimagazin.com/farsang-az-ormeny-varosban/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése