Az öreg cipész

         Annak idején a mi kisvárosunkban volt egy cipész. Egyedül élt, családja se igazán volt, de a fél város nála javítatta eljárt cipelőjét. Az ő történetét írom most meg.

         Hajnalodott, eszeveszetten ugatott a két kutya, amit a hátsó udvarban tartott, de ő még mindig ébren volt. Egész éjszaka forgolódott egymagában, a hideg ágyban, egy újabb álmatlan éjszakát tudhatott le. A gondolata ezúttal is messze szállt. Azon agyalt, amin az elmúlt tíz év minden egyes éjszakáján, éspedig az, hogy hova szállt el így az élete. Kis számadást végezve rájött, hogy semmit sem ért el az életben. Családja nem volt. Felesége pontosan tíz éve hunyt el. Akkor látta utoljára gyerekeit is, azóta sem tud semmit felőlük. Nem tudja hol élnek, Erdélyben talán? Külföldön? Semmi, abszolút semmit sem tudott és senki sem válaszolhatott a kérdéseire.

         Hajnalodott, a fagyos Nap fáradtan és egykedvűen cammogott a hideg égboltra. Az élet, lassan de biztosan beindult a hideg városban, munkába készültek az emberek. Zajos volt a buszállomás és a pályaudvar is, a munkások nagy része a szomszédos nagyvárosba sietett. Nagyon kevesen voltak azok, akik otthon dolgoztak a kisvárosban. A mi emberünk sehova sem sietett, csak tizenegykor nyitotta műhelyét.

         Petrica, mert úgy hívták cipészünket, egykedvűen kimászott az ágyból főzött egy kávét majd megette maradék szalonnáját, mert egyebe nem volt. Nem tudta mit fog ebédelni, de arra nem gondolt. Remélte, lesz annyi munkája ma, hogy vásároljon egy kg krumplit, egy árva fagyasztott csirkét és némi kutyaeledelt, mert tudniillik a kutyáknak is szükségük van ételre.

         A cipész elszívott egy cigarettát, majd unottan próbálta összeszedni gondolatait és megtervezni a mai napot.

         A reggel eltelt valahogy és dél fele közelgett az idő. „Nyitnom kéne” gondolta magában Petrica, majd kilépett a házból, minden gondját hátrahagyva. Ahogy ment a szűk járdán, a fal mellett (mert udvara minden lim-lommal teli volt) fütyörészni kezdett, egészen jó lett a kedve.

         Szűk műhelye tele volt cipővel és szerszámokkal. Még a sarokban lévő, kopott dobkályhán sem volt egy tenyérnyi üres hely sem. Annak ellenére, hogy hideg volt már évek óta nem gyújtott tűzet a műhelyben. Még bent a házban sem fűtött mindig, nem hogy a műhelyben. Ahányszor megkérdezték miért nem fűt a műhelyben azt válaszolt, hogy: „Minek?”, majd hozzáfűzte: „Képtelenség, fűt a munka”. 

         Emberünk minden olyan cipőt begyűjtött, amit mások eldobtak, azzal a feltett szándékkal, hogy megjavítsa, majd eladja őket az ócskapiacon, pedig soha egyik párt sem adta el. Sőt még az ócskapiacig sem jutott el, ezért nézett ki úgy a műhely, mint egy cipőtemető.

         Nem sok munkája volt ezen a fagyos reggelen, de azért volt egy-két javítani való cipője, amire remélte kap némi pénzt, amivel megoldja az ebédet.

         Eközben hírtelen beborult az ég és megeredt az eső. A vízcseppek zajosan csapkodtak a műhely bádogból készült ablakpárkányára. A nagy zajra felriadt az öreg cipész és egykedvűen felszólalt, hogy „ezek szerint ma nem lesz ebéd” és folytatta a munkát.

         Teltek az órák, egyre éhesebb lett Petrica, amikor olyan 14 óra felé betoppant, egy 50 év körüli, jól öltözött, kalapos férfi. 

-         Jó napot kívánok Petrica, rég láttalak! – mondta és körbe nézett hova ülhetne, de mivel nem látott egy széket sem, állva maradt.

-         Jó napot! – mondta az öreg, majd felcsillant a szeme. A kalapos régi kliense, jómódú vállalkozó volt és mindig nála javítatta alkalmazottjai munkacipőjét. – Mi járatban erre? Rég nem volt nálam.

-         Hát igen, nem voltam egy ideje, mert jól ment az üzlet és tudja milyen ilyenkor az ember. A rossz cipőt kidobtam és újat vásároltam az alkalmazottaknak, de azok az idők lejártak, most kifele áll a szekér rúdja.

-         Miért? – kérdezte a cipész – Nem építkeznek többet? A rádióban azt mondták, hogy újra fellendült az építkezés.

-         Igaz, fellendült, de nem nekem. Most autópályákat és gyárakat építenek, oda nagy cégek kellenek, nem egy vidéki kis vállalkozás, mint az enyém, de mi is megvagyunk valahogy. Magán és bérházakat újítunk fel, abból élünk.

-         Hát addig jó ameddig megélünk. Cipőt hozott uram?

-         Igen, – mondta a kalapos, majd hozzáfűzte – 12 párt.

-         Nem rossz, nem rossz. – mondta a cipész mosolyogva – Mit kell rajtuk csinálnom és mikorra legyen meg?

-         Talpat kellene cserélni és hétfőre kéne.

-         Ma péntek van jó ember, addig nehezen tudom befejezni. Öreg vagyok én is, már nem dolgozhatok gyors tempóban és egyéb dolgom is van, mások is várnak a munkámra.

-         Nagy tróger vagy te Petrica, - mondta mosolyogva a vállalkozó- ezért többet fizetek.

-         Jól van, legyen. Megpróbáljuk. – volt az öreg válasza, majd hozzáfűzött egy kérdést? Fizethet egy kis előleget is?

-         Persze. – válaszolt röviden a kalapos és nyújtotta is a pénzt, aztán megkérdezte – Elég lesz?

-         Igen. –válaszolta, majd cigarettát kért.

A vállalkozó semmit sem mondott csak a zsebébe nyúlt és kivett egy csomag cigarettát, amit a cipésznek nyújtott, aki habozás nélkül elvette és zsebre vágta. Rá sem gyújtott, talán azért mert félt, hogy a kliens visszakéri.

Mindezek után pár másodperc síri csend nehezedett a dohos műhelyre. Egyik fél sem tudott semmi értelmeset mondani. A csendet a kalapos törte meg, amikor elköszönt.

-         Viszontlátásra mester! Hétfőn délután találkozunk.

-         Viszontlátásra uram! Mindent köszönök! – mondta az öreg alázatosan, de nem állt fel helyéről.

A kalapos úriember kilépett a műhelyből és elment dolgára. Ekkor az öreg cipész elővette a Mindjárt jövök! táblát és elment a piacra csirkét és krumplit vásárolni.  Ahogy kilépett az udvarra látta, hogy elállt az eső, de attól még nagyon nedves volt a levegő, ernyőt viszont nem vett magával. Még a rongyos kis kalapját sem tette a fejére, annyira sietett. Mikor erre ráeszmélt csak annyit mondott magában, hogy „ezúttal kalap nélkül mész a piacra Petrica”, majd keresztet vetett, jó keresztény módjára és becsukta a kaput.

         A piacon alig voltak páran, de attól még talált magának valót. Még egy üveg gyenge pálinkát is vásárolt, mert többre nem jutott neki. Miután vásárolt gondolta sétál egyet és elindult lassan, de biztosan a Szamos felé. Mikor a főtérre ért csodálkozva mondta magában, hogy „milyen üres ma a város”, majd tovább ment és megállt a művelődési otthon előtt, egy kopasz fa alatt és rágyújtott. Egy nóta jutott eszébe, magában el is dúdolta, amikor észrevette, hogy menyire bámulja az egyik koldus asszony.

-         Mit bámulsz annyira? – ordított a koldus felé – Nem láttál még embert?

-         Látni láttam, de ritkán olyat, aki ilyen ocsmány időben a fa alatt cigarettázik és énekel?

-         Énekel? – kérdezte fejét vakarva Petrica – Ki énekelt? Rajtam kívül senkit sem látok.

-         Te voltál, paraszt! – válaszolt az asszony, majd köpött egyet. – Te énekeltél hangosan.

-         Még hogy én énekeltem… - mondta a cipész egyhangúan – Mész te az… - tette hozzá, de az utolsó szavakat már csak magában. Nem akarta magára haragítani a koldust. Sajnálta és félt is tőle egyben, mert egy jól megtermett derék asszony volt. Az anyja gyerek korában azt tanította neki, hogy óvakodjon a koldusoktól, mert veszélyesek. Azóta azt teszi, megfogadta anyja tanácsát. Gyerekkorában is szófogadó gyerek volt.

A koldus asszony hangosan nevetett, bolondnak vélte a cipészt. Ezzel egy időben az öreg morogva továbbállt és a Sétatér (park) felé vette irányát.

         Amikor belépett a Sétatér öreg fái közé újból esni kezdett az eső, de ez nem tántorította el a cipészt a tervétől, éspedig a Szamos-parti sétától.

Üres volt a sétatér, sehol egy árva lélek, csak a mi hősünk egymagában andalgott (sétált) a magányos folyó felé, közben cigarettát szívott cigaretta után és újból nyomorult életén gondolkozott.

A Szamos-parton nem sokat időzött, gondolatai egyre kuszábbak voltak, sőt egyre feketébben látta a világot, pontosabban azt a világot, amiben ő élt. Tudta, hogy már nincs sok értelme az életének, azt is tudta, hogy ez a látásmód egyre közelebb sodorja a halálhoz, aminek kissé örvendet is, hiszen abban remélt, hogy a halál megváltás lesz számára. Azzal nem számolt, hogy milyen lesz a túlvilág, de titokban remélte, hogy ottan majd újra találkozik szeretett feleségével.

Így elmélkedett emberünk a párás januári délutánban, amikor hirtelen hideget érzett az ágyéka körül. Körülnézet és azon kapta magát, hogy egy nedves padon ül és cigarettázik. Ekkor érezte igazán, hogy fázik és eldöntötte, hogy ideje hazamenni.

Későre járt már az idő, habár Petrica ezt nem tudta, nem is érdekelte, annyira el folt foglalva saját bajaival. Úgy ment át a Sétatéren, hogy se nem látott, se nem hallott, senkivel sem törődött. Feltűnt neki, hogy időnként köszönnek neki, a koldus asszony gúnyos kacagását is vélni hallotta, de ő ezekkel mit sem törődve ment a dolgára. Csak azt akarta, hogy minél hamarabb hazaérjen a dohos kis műhelyébe ahol biztonságban érezte magát. Az volt az ő kis birodalma.

Esteledett már, amikor hazaért. Meg is jegyezte magában, hogy „jól oda voltam a városban.”, majd feltette magában a kérdést: „Keresett-e valaki?” , de választ nem várt, hiszen nem is lett volna, kitől várjon.

         A műhely ugyanolyan hideg volt és dohos, mint a délelőtt, még a cipésznek is feltűnt, mikor belépett pedig nem szokott az ilyesmire figyelni.

         Az öreg leült a kisszékre, rágyújtott egy cigarettára és dolgozni kezdett. Munka közben felcsillant a szeme és dudorászni kezdett. Újra megjött a kedve, pedig nem igazán volt miért. Teltek a percek és az órák, egyre nagyobb volt a munkakedve a suszternek. Egyszer csak véletlenül megpillantja a faliórát, ekkor vette észre, hogy mennyire későre jár az idő. „Este van, be kell mennem a házba, reggeltől nem ettem.”

         Tűzet gyújtott, majd összekapart valami maradék lekvárt és megette. A krumplit és a csirkét eltette másnapra. Remélte lesz egy kis ideje főzni, mert elég rég nem evett főtt ételt. Vacsora után beült a karosszékre, bekapcsolta a tévét, majd egy jó nagy kortyot húzott a piacon vásárolt pálinkás üvegből.

         Suszterünk hamar berúgott a pálinkától, már majdnem el is aludt, amikor gondolt egyet és rágyújtott egy utolsó cigarettára, majd dohányzás közben elaludt. Ezt követően kiejtette kezéből az üveget, amiből a megmaradt pálinka a lábára és a karosszékre ömlött. Pár perccel később a még égő cigaretta az alkoholos kanapéra hullott, ami kigyulladt. 

         A tűz hamar elterjedt a cipőkkel és ragasztóval teli házban, majd pedig a műhelyben, egy óra alatt pedig az egész ház elégett. A tűzoltók későn érkeztek és már semmit sem menthettek meg a házból, csak annyit tehettek, hogy megállították a tűz terjedését.

         Petrica esete megbotránkoztatta az egész várost. Hetekig beszéltek róla. Sokan elítélt, de még többen sajnálták. Senki sem tudta elképzelni, hogyan élhetett egyedül ez az ember anélkül, hogy valamilyen családtagja gondoskodjon róla. Temetésén rengetegen voltak, még a szomszédos falvakról is érkeztek gyászolok, csak a gyerekei hiányoztak, akik messze voltak valahol a nagyvilágban.

         Hetek elteltével elcsendesedett a szóbeszéd, a vénasszonyok sem pletykáltak többet az esetről hétfőnként a piacon. Petrica lassan feledésbe merült, régi kliensei új susztert találtak. Semmi sem maradt utána csak egy pár kiégett fal és egy tátongó űr a Liget utcában.

        

Riti József Attila

2015. február 03

Szamosújvár