 |
| Szamosújvár főtere a XIX. században |
Az 1848. március 15-i pesti forradalom híre
március 20-án jutott el Kolozsvárra, ahol egy nappal később, március 21-én
tartotta meg nagygyűlését.
A forradalmi láng szeretett városunkat,
Szamosújvárt sem kerülte el. Március 26-án tartottak nagygyűlést, az örmény
városban, amin Szongott Kristóf állítása szerint ekkor tömeget nem látott még a
város. A már említett szerző a következőket írta Szamosújvárról írott
monográfiájában: "Mi
márcz. 26-án tartottunk népgyűlést. Szamosújvár még
ilyen népes, nagygyűlést nem látott. A város feliratát, mit egy küldöttség vitt
még azon nap Kolozsvárra, a kormányzó elfogadván, kijelentette, hogy azokra
nézve, mik a felterjesztésben foglaltatnak (az országgyűlés egybe- hívása,
unió, szabad sajtó, úrbér. . . .) már megtette Ö Felségénél a szükséges lépést
és reményli, hogy az országgyűlés nemsokára össze fog hívatni."[1]
Szongott
Kritóf megemlítette a város tisztikarát is. 1848 márciusában a várost
igazgatták: „Főbíró: Novak Márton; tanácsnokok: Ábrahám Márton, Bogdánffi Gábor,
Bogdánffi Gergely, Czetz Bogdán (a szegények intézetének is felügyelője), Duha
Kristóf, Gajzágó Dávid, Gajzágó Ferencz (egyszersmind fögondnoka a
„parochialis“ templomnak), Gajzágó János, Korbuly Bogdán, Pl ácsi n tár Karácson,
Sárosi Ferencz („foriutriusque advocatus“), Simái Tódor. Főjegyző: Jakabb Bogdán
(fori utriusque advocatus); aljegyző: Simái Gergely (tori utriusque advocatus),
Lászlóffi Antal; levéltárnok: Govrik Gergely; iktató (exhibitorum
protocolista):Szongott Kristóf; kir. pénztárnok: Bárány Bogdán; Írnokok: Merza
Lukács és ifj. Bogdánffi Gábor.”[2]
A fentebb
említett szerző a következőképpen írt az országgyűlési választásokról: „Elérkezett május hatodika. Országgyűlési
követeknek Sárosy Ferencz és Korbuly Bogdán tanácsnokok választtattak meg; Sárosyt
azonban búcsúzás közben szél érte. Korbuly vitte fel mind a két megbízólevelet.
De mivel az egyik követ: Sárosy Ferencz betegsége miatt fel nem mehetett az országgyűlésre,
helyettes követválasztást rendeltek el. Két követjelöltünk volt: Simay Gergely
és Jakabb Bogdán. Választás napján utczáról utczára járt a nép és folyton ezt
kiáltotta: Simay Gergely fel, Jakabb Bogdán le. Már-már befejezték a szavazást,
midőn Boksái, a kandiai gör. kath. esperes felment szavazni: Jakabfira adta
szavazatát. Eltelvén a választásra kitűzött határidő, a szavazás bezárult.
Számba vették tehát a szavazatokat: kitűnt, hogy a két követjelölt egyenlő
számú szavazatot kapott. Azonban a bizottság Boksainak Javabbra adott
szavazatát nem írhatta Jakab javára; mert csak Jakabra és Simayra lehetett
szavazni, de Jakabfira nem, mivel nem volt Jakabfi nevű követjelöltünk. Simay
tehát egy szótöbbséggel választatott meg követnek. Felment Pestre. Azalatt
Sárosy meghalt és így Korbuly éz Simay képviselték városunkat a hongyűlésen a
„nagy idők“ alatt.”[3]
1848.
október 7-én a város megszervezte a polgári őrséget is: „Minden arravaló férfiú tagja
lett a helybeli örseregnek. A fiatalok fegyvert viseltek, az öregebbek — fegyver
hiányában — bottal kezükben állottak őrt.”[4]. A polgári őrség 1849 elején úgy döntött, hogy
felveszi a „vadász-csapat” nevet. Szongott Kristóf monográfiájában megemlíti az őrség tisztikarát: „A vadász-csapat biztosai (századosai): Jakabb
Bogdán főjegyző, Gajzágó Dávid tanácsos és Gajzágó Kristóf esküdt polgár (1849.
ján. 11.). A kik ezen csapatba akartak beállani, az itt említett biztosoknál
jelentkeztek. . . .”[5].
A nemzeti
őrség (polgárőrség) megszervezésére azért volt szükség, mert 1848 őszén a vidék
román lakossága forrongott a magyarok és a magyar forradalom előtt.
Megemlítendő Baksa Szimion görög-katolikus esperes tevékenysége, aki a vidéki
papokon keresztül mérsékelte az indulatokat.[6]
A nemzeti
őrség eskütételére és zászlószentelésre alig 1849 elején került sor. A
beszámolók szerint a zászlóra nemzeti szalagot akasztottak a város asszonyai.
1848.
október 10-én, a Dés mellett táborozó Urban altábornagy (Báró Karl von Urban osztrák katonatiszt, császári-királyi altábornagy.
Egységével részt vett a honvédsereg ellen folytatott erdélyi harcokban. Osztrák
utasításra, a „kíméletlenül rendet kell csinálni” elv alapján támogatta az
erdélyi magyar lakosságot embertelen módszerekkel, szervezetten gyilkoló és
elüldöző szabadcsapatokat.) felkérte a várost, hogy: „Deés példáját követve adja meg
magát s másnap reggel 8 óráig fizessen 40 ezer ezüst forintot. 6
legtekintélyesebb polgár fehér zászlóval mutassa be hódolatát, a fegyvert a
nemzetőrség adja át, a városba jövetelét két ágyúlövéssel fogja tudtul adni. Katonáira
lőni ne merészeljenek, ismerje el Erdély császári s katonai kormányzó
parancsait, s minden Kossuthtól, illetőleg a magyar kormánytól szóló
rendeleteket s iratokat semmisítsenek meg és nem császári katonát a városban
meg ne tűrjenek, bejövetelekor a várost világítsák ki s a kérői fürdőnél 1500
ember számára szállás és élelemről gondoskodjanak, különben a seregét a város
kizsákmányolására bocsátja.”[7]. Ahhoz, hogy
érvényt szerezzen követeléseinek, az éjszaka leple alatt, ágyúit a főtéri
székesegyház elé szegezte.
A tanács ugyanazon
a napon elfogadta az ultimátumot, az összegyűjtött pénzt Adler Szeverin
főhadnagy, az akkor Szamosújváron működő katonaiskola igazgatójának vezetése
alatt Gajzágó Ferencz, Simay János, Jakab Bogdán, Korbuly Dávid városi
tisztviselők személyében követséget küldött Urbán elé, aki a vezető Adler kérésére
a hadi sarcot a Désen állomásozó Wardener tábornok beleegyezése után 18 ezer
forintra lealkudta. A város hadisarcot az egyes lakosokra vetette ki, az egyház
szegény sorsú örmény hitfelein segített azzal, hogy 3214 forintot érő
arany-ezüst egyházi tárgyait e célra ajánlotta föl.
A fentebb említett események után Urbán és serege
Kérő-fürdőben állomásozott. Ugyanő 2 ezer román lándzsás katonát helyezett el,
a város nyugati részén lévő mezőre.
Szamosújvár eleste hamar lázba hozta a magyar
honvédséget, ezért november 17-én: „Huchárd József kolozsi bányanagy, most
őrnagy vezetése alatt Kolozs, Bonczhída, Szovát, Szék szervezetlen lándzsás
nemzetőrei a Kis-Szamos jobb partján a hegyormon, a sereg pedig az országúton
közeledett november 13-án Válaszút felől Szamosújvár felé. A városból Urbán
seregével a jól védhető széplaki (Bunesti) hegytetőre vonul; a XI-ik zászlóalj
5-ik százada a városba nyomul, hogy a Szék felől jövő nemzetőrökkel a városon
keresztül húzódó ellenséget megtámadja. Amint a város felső részén levő Szamoshídon
átjött, egy malom vagy raktár-féléből a nemzetőrök sok, bizonyára nem az ő
számukra sütött kenyeret hoztak ki, melyet az éhes sereg egy része mohó étvággyal
fogyasztani kezdett, más része mérgezettnek hívén, nem evett belőle (…) A túlsó
oldalon már ropogott a puska, szólott az ágyú. Mieink egy százados vezérlete
alatt, kinek az volt a feladata, hogy oldalról támadjon, tanácstalanul állott a
felszedett híd mellett. Utasítást nem kapva, monda: „No most már uram isten,
mit csináljunk!” Ekkor egy pár ellenséges golyó hullott közibök. E bátortalan
felkiáltás, meg a golyó elvette bátorságukat. Árulás, árulás! kezdek kiáltani,
a helyett hogy a hidra néhány szál deszkát tettek volna. A vezért és tisztjeit,
kit bűnrészességgel vádoltak, meg akarták rohanni, de ezek eltűntek, valószínűleg
a várba húzódtak.
A két század harsogó kiabálás, éktelen lármázás
közt megkezdte visszavonulását a város szélén vezető úton s már alkonyodott,
midőn a felső hídon átmenve, az országútra értek.
A sereg balszárnya Makrai alatt Kérő falu
nyugati felén, a zöme a kérői fürdőt elhagyva, az országúttói balra, a
hegyoldalon a fürdő és a széplaki hegy közt levő mély völgyig hatolt. A hátuk
megett a hegyeken a kolozsvári nemzetőrök, lőtávolon kívül, nagy rész az
útszorosban foglalt helyet, a hol volt a fővezér is négy ágyújával. Mindkét
rész csatárláncba nyomult előre, Inczédi többször megkísérelte az előnyomulást,
de visszaveretett, Csulak százados a székely huszárokkal tesz kísérletet, de az
ellenséges ágyuk miatt előre nem hatolhat, a mi 6 darab hat fontos ágyúinkat
nem tudták alkalmas helyre állitani, bár Baumgarten bágyoni huszár százados az
erdőig hatolt s végre talált is helyet egy ágyúnak, elhelyezték, de az ágyú nem
sült el. Néhány kolozsvári vadász és széki nemzetőrnek sikerült a hegy aljában
levő fogadóig eljutni s ezt el is foglalták. Urbán reá irányozza ágyúit, a
fogadó összeomlik, Gecze Antal haszonbérlő, Kollerfi János kolozsvári vadász
alhadnagy elesnek. Majd a svalizserek rohannak rá Szőcs Ninus széki
Szent-Ferencz-rendi szerzetes, százados biztatja övéit, azokkal szemben egymás
után fogja ki a kardcsapásokat, bár maga is vérzik, odavész százados társával
Bárdi széki ref. pappal, ha Csulak segélyökre nem jő huszárjaival s ki nem
menti őket Prohászka Lőrincz halálra sebesült vadász nemzetőrrel együtt. Ekkor
az egész sereg kezd visszavonulni minden vonalon s hátrála Komáromi Sándor XI.
zászlóaljbeli tizedes 16 éves volt unitár. deák is, kit a szintén hátráló Tímár
Gábor, mások szerint Lukenics túlbuzgóságból a hátrálásért agyon lőtt.”[8] A csata Urbán győzelmével végződött és egészen
Dengelegig (Livada) nyomta vissza a magyar honvédséget, majd másnap a dési
csapatokkal kibővítve Kolozsvár felé indult és a császár számára elfoglalta a
várost.
1848. december 23-án Bem József tábornok
felszabadította Dést és Szamosújvárt is, majd Kolozsvár felé indult, hogy azt
is felszabadítsa. Bem csapatai a szilveszter éjszakát (1848. dec. 31) a
városban töltöttek, majd 1849. január 1-án elindult Beszterce felé, hogy a
szász várost is felszabadítsa.
1849 januárjában és májusában 100 nagyenyedi és
erdélyi menekültet fogadott be és helyezett el iskoláiban a város, emiatt és a
szabadságharc alakulása miatt több hónapon keresztül szünetelt a tanítás.
Pontosabban1849. február 17 és december 3 között nem volt tanítás a városban.
1849 májusában, városunkban mintegy 3 ezer
embert soroztak be honvédnak az egész Doboka vármegyéből, melynek központja
abban az időben egy rövid ideig a városban volt.
1849. június 23-án Bem József újra megjelent a
városban, Beszterce felől jött és itt vezetett útja az oroszok ellen: „vasárnap,
üdvözöltetve a főtéren a tanácstól s Deés felé vezető útjára virágfűzérekkel
díszített hintón indult el.”[9]
1849. augusztus 19-én, a világosi
fegyverletétel után pár nappal, a város nyugati oldalán, a forradalom leverésében
fontos szerepet játszó oroszok táboroztak le. Az oroszokat aug. 21 és 24-e
között a város látta el kenyérrel, pálinkával és ruházattal. Urban parancsára
1849. november 7-én a város: „800 közembert, 30 törzstisztet vendégelt
meg s 100 lovat látott el szénával, zabbal.”[10]
A szabadságharc leverésének egyik
következményeként a dési térparancsnok, a II. határőrbeli Jancelek hadnagy
parancsára a tanács, szeptember 13-án, 411.243 forint Kossuth-bankót
szolgáltatott be Kolozsvárra, ahol a bankokat elégették.
Végezetül pár sort az elesettekről. Két esetről
kaptam írásos bejegyzést, Szongott monográfiájában: Novák Tivadar és a
Szentpéteri fivérek. Ezekkel zárnám ezt az 1848-1849-es forradalommal és szabadságharccal
kapcsolatos cikkemet:
· A szabadságharc első áldozata Novák Tivadar volt
(apja Novák Márton, főbíró és országgyűlési követ), aki Kiss Ernő ezredében
harcolt, hadnagyi rangban. 1849 elején Novák Tivadar egy pesti kocsmában olasz
tiszttársaival beszélgetett, de beszélgetését kihallgatták és beárulták Windischgrätznek
(Alfred Candidus Ferdinand zu
Windisch-Grätz herceg császári és királyi tábornagy, az 1848–49-es magyar
szabadságharc egy időszakában a császári csapatok főparancsnoka volt). Olasz
tiszttársai tanácsának ellenére semmit sem tagadott és nem is vallotta magát
ittasnak, ezért hadi törvényszék elé állították és halálra ítéltek. Halálos ítéletét
agyonlövéssel 1849. március 14-én végre is hajtatott.
· „A „nagy idők“ tanulságos történetét Cserey
ezredesnek tanácsunkhoz intézett szép hivatalos iratának közlésével zárom be. A
fölötte becses okirat szó szerint így szól: A (i. és 8. hadmegye
főparancsnokságától. Számosújvár város Tanácsának! Értésemre esvén, hogy
szamosújvári polgár Szentpéteri urnák 3 fiai, mint főtisztek hősiesen elestek,—
kötelességemnek tartottam a hadügyminisztériumnak ekörülményt feljelenteni,
egyszersmind azon ajánlatot tevén, hogy ezen nagy áldozatot hozott szüléknek:a
Szentpéteri családnak valamely illő segély nyujtassék. Erre a
hadügyminisztériumtól azon leirat érkezett, hogy tudnám meg a Szentpéteri
családnak polgári állását, vagyoni tehetségét, mihez a kért segélyt azután
mérni lehetne. Melyért is ezen körülmények iránti felvilágositásra a tisztelt
Tanácsot hivatalosan felkérem. Nagy-Várad jún. 27. 1849 Cserey ezredes. (Vár. lev.).”[11]
©️ Riti József Attila
[1] SZONGOTT
KRISTÓF: Szamosújvár Szabad Királyi Város monográfiája
1700-1900, II. kötet, Auróra nyomda, Szamosújvár, 1901, 439 o.
[2] SZONGOTT
KRISTÓF: Szamosújvár Szabad Királyi Város monográfiája
1700-1900, II. kötet, Auróra nyomda, Szamosújvár, 1901, 438 o.
[3] SZONGOTT
KRISTÓF: Szamosújvár Szabad Királyi Város monográfiája
1700-1900, II. kötet, Auróra nyomda, Szamosújvár, 1901, 439 – 440 o.
[4]SZONGOTT
KRISTÓF: Szamosújvár Szabad Királyi Város monográfiája
1700-1900, II. kötet, Auróra nyomda, Szamosújvár, 1901, 440 o.
[5] SZONGOTT
KRISTÓF: Szamosújvár Szabad Királyi Város monográfiája
1700-1900, II. kötet, Auróra nyomda, Szamosújvár, 1901, 440 o.
[6] KÁDÁR JÓZSEF: Szolnok-Dobokavármegye monographiája, VI. kötet, Dés, 1900-1901, 157. o
[7] KÁDÁR JÓZSEF: Szolnok-Dobokavármegye monographiája, VI. kötet, Dés, 1900-1901, 158. o
[8] KÁDÁR JÓZSEF: Szolnok-Dobokavármegye monographiája, VI. kötet, Dés, 1900-1901, 158-160. o
[9] KÁDÁR JÓZSEF: Szolnok-Dobokavármegye monographiája, VI. kötet, Dés, 1900-1901, 162. o
[10] KÁDÁR JÓZSEF: Szolnok-Dobokavármegye monographiája, VI. kötet, Dés, 1900-1901, 162. o
[11] SZONGOTT
KRISTÓF: Szamosújvár Szabad Királyi Város monográfiája
1700-1900, II. kötet, Auróra nyomda, Szamosújvár, 1901, 471 o.
